Űrutazás a Naprendszerben

  1.  A Nap

A Naprendszer központja a Nap, amely a Naprendszer szinte teljes tömegét kiteszi. A csillagászok hosszú évekig tanulmányozták a Napot, de az űrhajózás lehetővé tette, hogy a teleszkópokat és a fényképezőgépeket a föld légkörének zavaró hatásai fölé vihessék. Ezt a fényképet a Skylab nevű űrállomásról készítették 1973 augusztusában. A Nap egy szűrőn keresztül látszik, amely a fényt csak ultraibolya hullámhosszon engedi át (kevesebb, mint a látható fény legrövidebb hullámhossza). Ebben az esetben az ionizált hélium (30,4 nanométer) által kibocsátott fény hullámhosszát. Az ilyen hullámhosszú területet képtelenség a Föld felszínéről tanulmányozni a légkör zavaró hatásai miatt. A világos és sötét területek Nap felszínén létrejövő zavarokat jelentik, amelyek valószínűleg Nap külső rétegeiben lejátszódó heves hőáramlással vannak kapcsolatban. Egy hatalmas napkitörés - a Nap anyagának a Nap felszíne fölé való kitörése - látható a kép bal oldalán. Ezen jelenség mérete akkor válik kézzel foghatóvá, ha figyelembe vesszük, hogy a Nap átmérője a Föld átmérőjének több mint százszorosa.

  2.  A Merkúr

A Mariner 10 nevű űrszonda számos képet készített a Merkúrról 1974-75 között. Ez közvetítette az első közeli képeket a Naphoz legközelebb fekvő bolygóról. A kráterekkel borított felszín nagyban hasonlít a Holdéhoz, de van néhány fontos különbség a két égitest felszíne között. A Merkúr kráterei sekélyebbek, mint az azonos méretű holdkráterek a Merkúr erősebb gravitációs mezője miatt. A Merkúr albedója (fényvisszaverő képessége) sokkal magasabb, mint a Holdé, a Merkúr sötét részeinek albedója kb. ugyanakkora, mint a Hold világos részeié.

  3.  Nagy vetődések a Merkúron

Ez a "Mariner 10" által készített felvétel a “Discovery Riepes”–t ábrázolja, a földcsuszamlás központjában a krátereken keresztül kígyózó sötét vonalakat. Sok hasonló jellegzetességet fedeztek fel a Merkúron a Mariner felvételei alapján, melyek segítségével értelmezik azokat a hatalmas vetődéseket, ahol a Merkúr külső kérgének egy része a nyomóerő hatására egy szomszédos réteghez tolódott. A vetődések gyakorisága és hosszúsága azt jelzi, hogy a Merkúr sugara 1-2 km-rel csökkent a felszín megszilárdulása után. Ez a térfogatváltozás valószínűleg a bolygó lehűlésének tulajdonítható.

  4.  A Vénusz

A “Pioneer Venus” űrszonda készítette ezt a felvételt a Vénuszról 1979-ben. A kamerán olyan szűrő volt, amely a légkör felső rétegeit is bemutatja. Ez a réteg H₂SO₄ cseppeket tartalmaz a CO₂ atmoszférában, ahol a felszíni nyomás több mint 90-szerese a Földön létező tengerszinti nyomásnak. A sűrű atmoszféra melegházi hatást teremt a hősugárzás által, melynek következtében a felszíni hőmérséklet közel 450 C. A Vénuszon lévő felhőréteg 4 nap alatt körbemegy a bolygón. A földi radarok mérési eredményei azt mutatják, hogy a Vénusz szilárd felszíne a Földével ellentétes irányban forog, egy forgás időtartama 243 földi nap.

  5.  A Vénusz felszíne

A Szovjetunió sima leszállású űrszondái rendelkeztek kamerával a Vénusz felszínén. A “Venera 13”, mely 1982 márciusában landolt, két különböző nézetből készített felvételeket a Vénusz felszínéről. A felvételek központjában az űrszonda közvetlen közelében lévő terület látható, míg a felvételek peremén a látóhatárnak egy homályos része látható. A felszíni kőzetek törése az eróziós folyamatok aktivitását mutatják a Vénuszon. A felülnézetből készült felvétel azt illusztrálja, hogy csak a "vörös hullámhossz" éri el a felszínt. A felszínen a légkör rendkívül magas hőmérséklete és nyomása körülbelül egy órára korlátozza az űrszonda működését.

  6.  Vénusz--Magellán

A Magellán űrszonda közel négyévi Vénusz körüli űrpályán való keringése során gyökeresen megváltoztatta ismereteinket a Vénusz felszínéről. Ez a felvétel a Vénusz “Lavinia Platinia” régiója 24 felvételi sávjának mozaikját ábrázolja. A felvételeken a fényes egyenes és görbe vonalak a Vénuszon lévő vetődéseket mutatják, amelyek azokra a területekre koncentrálódnak, amelyeket nem borított vulkánikus kőzet, mint a legtöbb területet. A sok kis kúp (a jobb szél középpontján) valószínűleg vulkánok jelenlétére utalnak, amelyek a vulkánikus kőzet forrásai lehettek. A Vénuszon jelenleg viszonylag kis aktivitású kráterek működnek, melyek közül kettő látható: a jobb oldali szél felső részén látható az egyik, míg a másik, egy kisebb kráter a sötét zónában.

  7.  A felhőtlen Vénusz

A Magellán űrhajó a Vénusz felszínének 98 %-ról kapott radarfelvételeket egy nagyon sikeres küldetés során. Itt a bolygó teljes félgömbje látható, mintha a radarképek kiszűrték volna a sűrű homályos légkört. A fénylő vonalszerű jelenségek olyan viszonylag hegyes felületet jelentenek, amelyek felgyűrődött hegyláncokhoz kapcsolódnak. A sötét területek mélyen fekvő síkságok, amelyek csak nagyon kicsi radar jelet tükröznek vissza, valószínűleg a viszonylag sima felületből adódóan a radarrendszer 12 cm-nél nagyobb hullámhosszú tartományában mérve. Az ezt követő Vénusz megkerüléséből származó adatok kitöltötték az ezen a képen látható hiányok egy részét, amit röviddel azután készítettek, hogy a Magellán teljesítette az első térképezési ciklusát.

  8.  A Föld

Az Apollo-17 legénysége készítette ezt a fotót 1972 decemberében, miközben az űrhajó a Föld és a Hold között haladt. Az afrikai és Szaud-arábiai sivatag piros és narancs színei erős ellentétben vannak az óceán mélykék, a felhők és a hófedte Antarktisz fehér színeivel szemben. Az Apolló küldetése lehetővé tette az űrhajósoknak, hogy megpillantsák a Föld teljes félgömbjét. Ez nagy élményt nyújtott a Hold-küldetésben részt vevő asztronauták számára. A törékenynek tűnő bolygó, amelyen élünk, mély benyomást tett a visszatérő űrhajósokra. Az általuk készített fotók lehetővé teszik, hogy a Föld többi lakója is gyönyörködhessen a Föld innen látható panorámájában.

  9.  Egy űrhajós a Föld körüli pályán

  10.  Sarki fény az Antarktisz felett

A műholdak szállítása, és kísérletek mellett az asztronauták több ezer fotót készítettek a földről kézi fényképezőgépekkel. Ezek a fényképek számos érdekes jelenséget dokumentáltak a Földről, az óceánokról, és a légkörről. Ebben a látképben az Aurora Australis (a "déli-fény") halványzöld parázslása süt az Antarktisz felett, ami fent a bal oldalon látható. A napszél és a Föld mágneses mezeje közötti kölcsönhatások energiaraktárakat hoznak létre a sarkifény jelenséghez. A légkör alkotóit a beeső napsugarak arra serkentik, hogy fényt sugározzanak ki. Az oxigén a fő okozója annak, hogy a kibocsátott fény zöld és vörös hullámhosszon látható itt a Földön.

  11.  A Hold

A Galileo űrszonda juttatta el ezt a szokatlan képet a Föld közvetlen szomszédjáról, amint elszáguldott a Föld mellett 1990 decemberében. A Föld gravitációs vonzását használták fel arra hogy növeljék az űrszonda - Naphoz viszonyított - sebességét, hogy ezáltal végre tudja hajtani elsődleges feladatát: tanulmányozni a Jupiter és holdjait 1995 elején. A csak részben működőképes rádió antenna korlátozta azt a sebességet, amelyen adatokat lehet küldeni az űrszondáról a Földre, de fedélzeti magnetofonok lehetővé tették a Galileonak, hogy sok információt tároljon, amint elhaladt a Föld illetve a Hold mellett. Ez a kép Hold egy olyan nézetét mutatja, amely nem elérhető a Földről szemlélve. A jobb oldal megfelel annak a félgömbnek, amely mindig a Föld felé fordul, azokkal a nagy területekkel. amelyek sötét bazaltlávával vannak fedve. A baloldal azt a féltekét mutatja, amely soha nem látható a Földről nézve. A kép bizonyítja egy hatalmas ősi becsapódási medence létezését, amely egy finom szürke területként látható a bal alsó nyúlvány mellett. Az égitest közepén látható sötét alakzat a Keleti Becsapódási-medence, amelynek a belsejét sötét bazalt fedi.

  12.  Az Apollo 12 a Holdon

Egy asztronauta vizsgálja a Surveyor 3 űrszondát, egy ember nélküli eszközt, amely végrehajtotta az USA második sikeres sima landolását a Holdon. Az Apolló 12 (a horizonton) volt a második ember általi utazás a Hold felszínére. Ez 1969 novemberében hajtott végre egy pontos leszállást a Surveyor 100 méteren belüli közelében, amely lehetővé tette az űrhajósoknak, hogy odasétáljanak az űrszondához, és elhozzák annak egyes részeit későbbi vizsgálatok céljára. Ezek a Surveyor elemek értékes információkat nyújtottak arról, hogyan álltak ellent az ember gyártotta anyagok a kemény holdbéli környezetnek azalatt a 31 hónap alatt, ami a két holdraszállást elválasztotta. Az Apolló 12 a technika jelentős győzelmét példázza, bizonyítva ezt azzal a ténnyel, hogy a sikertelen Surveyor 2 expedíciót három éven belül követte a Surveyor 3 űrszonda felkeresése a Holdon.

  13.  A Clementine Hold-képei

A Hold sarki területei csak nehezen láthatók a Földről és az Apolló küldetések keretében indított űrhajók nem érintették a pólus környéki területeket. A Clementine nevű űrhajó sark körüli pályán mozgott 1994 februárjától májusáig, amely során képeket készített a Hold egész felszínéről, és az első teljes topográfiai áttekintést adta a Holdról. Ez a tájkép sok száz kép mozaikja, amelyet a Clementine készített a déli sarki területekről. Első alkalommal láttak tisztán krátereket és medencéket a mozaikon. Néhány sark körüli kráter alja lehet, hogy soha nem kap fényt, ez növeli annak a valószínűségét, hogy elkülönült, állandóan jéggel borított területek vannak ezekben a sötét kráterekben, amelyeket talán üstökös becsapódások hoztak létre a Hold felszínén.

  14.  A Mars-HST

A Hubble űrteleszkóp (HST) sok nagyon hasznos képet adott még a NASA asztronauták által végrehajtott javítás előtt is. Ez a HST kép sötét és világos területeket is mutat a marsi felszínen. Valójában mindkét terület különböző világos rózsaszínes-pirosas, de itt számítógép segítségével felerősítették a színeket, hogy jobban látható legyen az árnyalt különbség. A Mars atmoszférájának sűrűsége nagyjából 1 %-al a Földének, de elég sűrű ahhoz, hogy jól látható kék ködfátyolt képezzen, amely a felső (északi) perem mentén figyelhető meg. A Mars légköre szinte teljes egészében szén-dioxidból áll, és a hőmérséklet eléggé lehűl ahhoz, hogy a légkör egy része szilárd CO₂-vé (szárazjég) alakuljon, amely a felső peremen fehérlik.

  15.  A Mars--Viking

A bolygó körül keringő űrszonda fontos helyet biztosított a bolygó felszíni objektumok megfigyelésére. Több, mint 100, a Viking űrszonda által készített képet állítottak össze digitálisan (számítógép segítségével, amelyek jóval részletesebben mutatják a Mars egyik féltekéjét, mint amely eddig a HST-től rendelkezésre állt. Jellegzetes színét (amelyet ezen a képen még tovább javítottak), a felszínt alkotó vas-oxid származékok adják. A bolygó legnagyobb strukturális eleme látható a képen, amely a korong több mint felét borítja. A Valles Marineris hasadékrendszer (amely nevét a Mariner 9-es űrszondáról kapta, mely először készített felvételeket erről a felszíni képződményről), majdnem 4000 km hosszan húzódik a marsi egyenlítő közelében. A mellette fekvő sík területen sötét, szélfútta anyag halmozódott fel a hasadékok és a nagy kiterjedésű kráterek némelyikében. 3 sötét folt, a Tharsis hegyek csúcsai láthatók a bal oldali ág mentén, amelyek egyenként is sokkal nagyobbak, mint bármely vulkán a Földön.

  16.  Az Olympus Mons

A legnagyobb marsi vulkán látható a képen, melyet a Viking 1-es űrszonda készített. A vulkán alapját egy meredek, 3-5 km magas fal veszi körül, amely egyedülállóvá teszi. Körülbelül 500 km átmérőjű, közel Magyarországgal megegyező területet fed le. Az Olympos Mons csúcsa kb. 23 km magasan emelkedik ki a felszínből. A vulkán oldalának aránylag lankás lejtői a hegynek pajzshoz hasonló formát kölcsönöznek, innen ered a “pajzsvulkán” kifejezés, mellyel az ehhez hasonló képződményeket nevezik. A csúcs közelében lévő krátercsoport ún. kalderát alkot, mely a csúcsot övező terület ismétlődő beomlása, illetve a lávaömlések hoztak létre. Az Olympos Mons és több más marsi vulkán szemlélteti, hogy a vulkanikus tevékenység főszerepet játszott a Mars geológiai fejlődésében.

  17.  A Chryse Planitia

1976 július 20-án landolt a Viking-1 leszállóegysége a Chryse Planitián a Mars északi szélességi körök középső régiójában. A leszállóegység kamerái felvételek ezreit küldték vissza, amelyek a leszállási hely sziklatömbös, hullámos környezetéről készültek. A felszín, valamint az ég színe elsősorban a mindent beborító finom, vörös pornak köszönhető. A szonda részei láthatók a kép alsó részén (a jobb oldalon a tartóláb talpa, a bal oldalon pedig a mintavevőkar burkolata). A horizont megközelítőleg 3 km távolságra húzódik a szondától.

  18.  Az Utopia Planitia

1976. szeptember 3-án a Viking 2 űrszonda leszállóegysége ugyancsak a Mars északi szélességi köreinek középső területén landolt, de 6500 km-re attól a helytől, ahol az 1-es egység leszállt. Az Utopia Planitia felszínén számos elszórtan elhelyezkedő kőszikla található, jóval több, mint a Chryse Planitián. A két terület szikláinak alakja és felszíne azonban jelentősen eltér. Az Utopia Planitia északabbra fekszik, mint a Chryse Planitia, itt ezáltal lehetőség nyílt arra, hogy olyan jégképződményekről készüljenek felszíni felvételek, amelyek minden télen összetömörülnek, majd tavasszal pedig elpárolognak. Telente a Mars ritka szén-dioxid légkörének majdnem egyharmada megfagy, és eljegesedett pólussapkákat hoz létre. A kép közepén, elöl láthatók azok az árkok, amelyeket a markolókar ásott, hogy anyagokat gyűjtsenek több biológiai és kémiai teszthez, melyeket a landolóegységben végeznek; valamint az a fém burkolat, mely védi a mintavevőkart az ereszkedés és a leszállás alatt. A horizont azért látszik dőltnek ezen a képen, mert a leszállóegység egyik lábával egy nagy sziklán áll, mely a szonda 8 fokos dőlésszögét okozza.

  19.  A Déli-sarki jégsapka

A Mars pólusain állandó a jégsapka, még a téli fagyok felengedése után is megmarad. A Viking Orbiter 2 felülről készítette ezt a képet a déli sarki jégsapka maradványáról. A Viking Orbiter által mért hőmérsékletek azt mutatják, hogy a déli jégsapka felszínén a jég szén-dioxid összetételű (szárazjég), miközben a megmaradt északi sapka vízjégből áll. A globális porfelhők szerepet játszanak az éghajlati viszonyok kialakításában, melyek a két pólusnak jelentősen eltérő felszíni hőmérsékletet adnak. Mindkét állandó jégsapka tömege főként vízjégből áll.

  20.  A Gaspra kisbolygó, A Phobos és a Deimos

A két kis hold a Mars körül kering, melyekről a Viking Orbiter néhány részletes képet készített. Jobbra lent egy mozaik látható a Phobos-ról készült képekről, mely a Marshoz legközelebbi hold. A Phobos alakja kissé szabálytalan, maximális mérete csak 26 km. Balra lent a kisebbik holdról, a Deimos-ról található egy kép. A Deimos alakja szintén szabálytalan, felszíne viszont sokkal simább, mint a Phobos-é. A holdak eredete még vitatott, viszont egy feltevés szerint a holdak olyan kisbolygók, melyeket a Mars gravitációs ereje befogott és azóta körülötte keringenek. A Galileo űrszonda 1991-ben készítette el az első közeli képet a Gaspra elnevezésű kisbolygóról, amit fent ugyanolyan skálán mutatunk be, mint a Mars holdját. Mindhárom égitest szabálytalan alakja és hasonló megjelenése alapján feltétezhetjük, hogy a Mars holdjai a gravitációs tér által befogott kisbolygók.

  21.  A Jupiter

A kisbolygók pályáján túl a bolygók tulajdonsága drasztikusan változik. A Jupiter a legnagyobb bolygó. Felhők borítják, melyek ammóniakristályokból épülnek fel. A felhők alatt az atmoszféra sok ezer kilométeres, akármilyen szilárd felszín ezalatt az óriási atmoszféra alatt a jelenlegi technikai vívmányokkal megközelíthetetlen. A Voyager-1 1979. januárjában készítette ezt a fotót a Jupiterről, amikor az űrhajó még csak 36 millió km-re volt a bolygótól, de ez a fotó már sokkal jobb, mint akármilyen a Földről készített kép. A felhők övekre oszlanak a bolygó tengelye körül. A Nagy Vörös Folt egy vihar a jupiteri atmoszférában. A ködökben található elszíneződés talán a széláramlatok által az atmoszféra alsó rétegeiből felhozott anyagoknak köszönhető. 1995. december 7-én a Galileo űrszonda adatokat szolgáltatott a látható ammóniafelhők alatti mélységről.

  22.  A Nagy Vörös Folt

A Nagy Vörös Foltot 1610-ben Galileo fedezte fel. A folt valójában egy óriási vihar (két földnyi nagyságú), hasonlít a földi hurrikánokhoz, viszont ”élettartama” 3 évszázadra tehető. A Voyager-1 1979. márciusában készítette ezt a képet. A foltban levő felhők 6 napos periódussal forognak, miközben a folt maga a többi felhő mentén egy fordulatot kevesebb, mint 10 óra alatt tesz meg a Jupiter körül. A kisebb fehér folt egy másik viharrendszer, amelyből néhány ok folytán hiányoznak a Nagy Vörös Foltban látható színek. A felhők, melyekben mindkét folt ered, olyan turbulens mintát mutatnak, ami hasonlít ahhoz, amit egy áramló sugár egy szilárd akadály után mutat.

  23.  Az Io

Galilei 1610-es teleszkópos megfigyelései a Jupiter körül keringő 4 hold jelenlétét tették láthatóvá. Az Io, az Európa, a Ganymedes és a Callisto most együttesen Galilei holdjaiként ismeretesek. A Voyager-1 és az Io 1979-es márciusi együttállása adta a bolygókutatások időszakának egyik legfontosabb felfedezését. A Föld Holdjához hasonló méretű Ion 9 vulkánt figyeltek meg, amint a felszín fölé 100 kilométerre lávát lövelltek ki. Négy hónappal később, amikor a Voyager-2. repült el az Io mellett, 9-ből 8 vulkán még aktív volt, és időközben egy másik is kitört. Az egyik ilyen aktív kitörés következménye a sötét folt körüli világos gyűrű, a korong közepéhez közel. A többi sötét folt lehet vulkán, amely nem volt aktív, amikor a Voyager elrepült mellette. Az Io szokatlan elszíneződése legnagyobbrészt a felszínen széles körben eloszló kén színváltozatainak következménye. Ennek az óriási vulkanikus tevékenységnek a forrása a kéreg és a köpeny feszültsége, amely a Jupiter, az Európa és a Ganymedes Io-ra kifejtett egymással versengő gravitációs hatása okoz.

  24.  Az Európa

A Voyager 2 akkor tudta legközelebbről megfigyelni az Europát, az Io pályáján túl keringő következő holdat, amikor 1979 júliusában elrepült a Jupiter-rendszer mellett. Az Europa felszíne világos színű, mely a színképelemzések szerint nagyrészt jégből áll. A Voyager képei jól mutatják, hogy az Europa jégpáncélja erősen töredezett, és a hasadékokat sötétebb anyag töltötte fel. A Naprendszer egyéb objektumainak domborzatához képest azonban az Europa felszíne sokkal síkabb. A Voyager-2 képein látható szintkülönbség az erős töredezettség ellenére mindössze néhány száz méter. A Galileo műhold valószínűleg még pontosítani fogja ezeket az adatokat, miközben ismételten el-elhalad a Galilei holdak mellett.

  25.  A Ganymedes

A Ganymedes a Jupitertől való távolsága szerint a 3. Hold, és ez a Naprendszer legnagyobb holdja (kb. 1,5-szer nagyobb a mi Holdunknál, és nagyobb, mint a Merkúr). Ez a fénykép, melyet 1979 júliusában készített a Voyager 2, mutatja a Ganymedesen előforduló főbb tereptípusokat: sötét területek kráterekkel és palimpszesztekkel (körkörös törések, amelyek alig domborodnak ki) és világosabb területek számos párhuzamos barázdacsoporttal (nem látható ezen a képen, de több másik bizonyítja). A sötét részek jól elkülönülnek a világosabb, barázdált területektől, amely arra enged következtetni, hogy a sötét részek a Ganymedes régi kérgének a maradványai. A palimpszesztekről - becsapódási kráterek lehetnek, amelyek rajzolata eltűnt a felhevült kéreg lassú kihűlése folyamán- úgy gondolják, hogy nagyon gazdagok jégben. A világos területek bonyolult barázdamintázata jelzi, hogy a régi kéreg feltöredezését valami dinamikusabb folyamat válthatta ki. Világos színű fagyott terület található mindkét póluson.

  26.  A Callisto

Az egész Callisto, a 4. Galilei hold, hasonlóan fest, mint a Ganymedes felszínének sötét területei. A Callisto felszínén számos becsapódási kráter található, melyek a Naprendszer korai szakaszában keletkeztek, az akkori heves meteorzáporok következtében. Közülük jó néhány mutat némi geológiai aktivitást. A Valhalla becsapódási alakzat nagyjából 600 kilométer széles, világosabb központi részből (a fénykép tetejéhez közel) és egy sor világos, a központi részt körülvevő koncentrikus körből áll. A Callistóról ezt a képet a Voyager-1. készítette 1979 márciusában.

  27.  A Szaturnusz--HST

A NASA Hubble Space Telescope-jának Szaturnuszt ábrázoló képén egy ritka, nyílhegy alakú vihar látható a bolygó egyenlítőjéhez közel. A vihar kelet-nyugat irányú terjedelme a Föld átmérőjének hosszával egyenlő. Az ammóniakristályokból álló vihart 1994-ben fedezték fel, ami a képen látható módon – amit 1994. december 1-jén készítettek – csak kis mértékben változott meg. A Szaturnusz légkörében ehhez a viharhoz hasonló jelenséget csak háromszor észleltek az elmúlt két évszázad során, és a tudósok most is próbálják megfejteni többé-kevésbé periodikusan ismétlődő megjelenését.

  28.  A Szaturnusz

A Naptól számított hatodik bolygó legkönnyebben megkülönböztethető jelensége az a bámulatos gyűrűrendszer, ami a Szaturnusz egyenlítője körül helyezkedik el. Ezt a felvételt a Voyager-1 akkor készítette, amikor legközelebb jutott a Szaturnuszhoz, és a gyűrűkhöz viszonyított 30-os szögben repült el a bolygó előtt. A kép tisztán mutatja a gázhalmazállapotú bolygót körülvevő gyűrűrendszert, melynek átmérője 9,5-ször nagyobb a Föld átmérőjénél. A gyűrűk között látható sötét sávot Cassini-résnek nevezik annak a csillagásznak a tiszteletére, aki először megfigyelte. A Cassini-rés elhelyezkedése megfelel annak a távolságnak, amekkorát egy gyűrűrészecske kétszer tenne meg a bolygó körül annyi idő alatt, mint amennyi alatt a Mimas egyszer kerülné meg a bolygót. Ilyen pályarezonancia okozza, hogy a gravitáció folytán a gyűrűrészecskék eltávolodnak a rezgés helyétől, kitisztítva ezzel egy sávot a gyűrűrendszerben. Ebben a látványban, amint a félhold alakú Szaturnusz árnyékot vet a gyűrűire, a Földről nem lehet részünk.

  29.  A Szaturnusz-gyűrű közelképe

Ez az elmozdulás egyik példája annak az elképesztő bonyolultságnak, amit a gyűrűkről készült felvételeken megfigyelhetünk. A jobb oldalon felül, a gyűrűrendszer külső szegélyéhez közel látható egy keskeny rés a gyűrűk között, ez az Enck-rés. A résekből és halvány színű anyagból álló kanyarulat a Cassini-rés; ezen a felvételen tisztán látható, hogy a rés nem üres, csupán kevesebb anyagot tartalmaz, mint a többi gyűrű. A gyűrűk sűrű részei nagyon világosnak látszanak, mert ezen a különleges fotón túlexponálták őket. A fekete pontok a felvétel kidolgozásakor keletkeztek. Miután megbízható módszerekkel megmérték egy csillag fényét, amint az az űrhajóból nézve a gyűrűk mögött elhaladt, fény derült arra, hogy az anyagoknak majdnem 10.000 féle koncentrációja létezik a gyűrűrendszeren belül. Más, az űrhajón készített mérések szerint a gyűrűk olyan jégkristályokból állnak, melyek mérete 10 cm-től 5 m-ig terjedhet.

  30.  A Titán

A Szaturnusz legnagyobb holdja, (ami csak némileg kisebb a Ganymedes-nél) volt a

Voyager 1 egyik fő célja, amit 1980 novemberében bocsátottak útjára, miután földi megfigyelések azt mutatták ki, hogy a Titan az egyetlen hold, melynek feltűnő légköre van. A Voyager felvételeiről kiderült, hogy egy sűrű, felhőkből és ködből álló takaró teljesen elfedi a Titan felszínét. A Titan tengerszinti légkörét 1,6-szor sűrűbbnek találták, mint a Föld légkörét, és az is kiderült, hogy a Titan atmoszférája többnyire nitrogénből áll. Vannak tudósok, akik úgy vélik, hogy a Titán légköre hasonló lehet a Földön uralkodó körülményekhez, lehetővé téve ezzel egyszerű életformák megjelenését.

  31.  Az Enceladus

A Voyager-2 készítette a legjobb felvételeket a Szaturnusz holdjáról, az Enceladusról, 1981 augusztusában. Az Enceladus felszíne elegendő bizonyítékkal szolgál bonyolult és tevékeny múltjának megismeréséhez. A hold néhány területén számos becsapódási kráter található, beleértve azt a jelentős korszakot is, amely során a többi terület szinte teljesen krátermentes volt, és így ezek a részek sokkal fiatalabbak. Látható néhány törés és minta, melyeket a későbbi vetődések keresztülvágtak. Az Enceladus felszíne nagyon fényes, a beeső napfény több, mint 90%-át visszaveri, így nagyon apró sötét anyagokat (port vagy kődarabokat) is magában foglalhat a felszíni jég. Mindezek a megfigyelések azt mutatják, hogy ez a mindössze 500 km átmérőjű kis bolygó nagyon aktív maradt, míg más Szaturnusz-holdakat a becsapódási kráterek teljesen beborítottak. Ezen aktivitás erőssége mögött valószínűleg a gravitáció keltette árapály-erők állnak, és ehhez hasonlóan ezek az erők felelősek az Io-n található látványos vulkánokért is.

  32.  Az Uránusz

A Voyager-1 Szaturnusszal való sikeres találkozását követően a Voyager-2 célja a Szaturnusz melletti elrepülés volt. A repülési útvonalat úgy állapították meg, hogy a szondát a Naptól számított következő bolygó, az Uránusz felé irányították. A Voyager-2 1986 januárjában közelítette meg a legjobban az Uránuszt. A szonda felvételeket készített Uránuszról, miközben megközelítette azt. A bal oldalon egy természetes színű kép látható, míg ugyanezen információt a jobb oldalon számítógép által feljavítva látható, hogy kihangsúlyozzanak hajszálnyi változásokat. Egyik felvétel sem mutatja jól az atmoszféra szerkezetét, ami oly jellemző a Jupiterre, és ami jelen van, de kevésbé figyelhető meg Szaturnuszon. Egy fotokémiai köd, hasonlóan a földi városok szmogjához, az Uránusz felsőbb légkörében elrejti a jellegzetes felhőket. A nagyított kép kör alakú mintákat mutat a ködben, amelyek a bolygó déli sarkpontja fölött összpontosulnak (ezek a szonda irányába mutatnak, mert az nagyon közel van az Uránusz forgástengelyéhez).

  33.  Az Uránusz gyűrűi

1977-ben a csillagászok felfedezték az Uránusz több nagyon keskeny gyűrűjét, amikor egy csillag fényességét mérték meg, amikor a bolygó épp előtte haladt el. A Voyager-2 készítette az Uránusz gyűrűrendszerén belül található különálló gyűrűkről az első fényképeket. A gyűrűket a görög betűkkel vagy számokkal nevezték el felfedezésük után az okkultációs mérések alapján, a bal felsőtől a jobb alsóig a nevük epszilon (ez a legszélesebb gyűrű), delta, gamma, eta, beta, alfa, 4, 5, és 6. A Voyager fényképei megerősítik azt, hogy legalább egy gyűrűt, ez a legkülső epszilon gyűrű, kis holdak vesznek körül, közel a gyűrű belső és külső pereméhez. Valószínű, hogy a többi gyűrűnek is van "kísérő holdacskája", de ezek a holdak nem megfelelő méretűek ahhoz, hogy a Voyager képein felfedezhetők legyenek.

  34.  A Miranda

A Voyager az Uránusszal való találkozása során az egyik legnagyobb meglepetés a bolygó legbelső holdjának, a Mirandának hihetetlen felszíni bonyolultsága volt. A Miranda csupán 480 km átmérőjű, de szokatlan felszíni formái teljes geológiai múltját mutatják. Az itt látható kép 9 felvétel digitális mozaikja a Miranda déli sarki területeiről. A legidősebb területen számos kráter és hosszú ideig becsapódásoknak kitett lepusztult domborzati forma található. Az idős felszínt barázdák és törések szelik át, mint a tojás alakú területeken jobbra és balra és a megkülönböztetett "rangjelzés" körül a központ közelében. Néhány lejtő lenyűgöző méretű, mint pl. a 20 km mélységű.

  35.  A Neptunusz

A Voyager 2 az Uránusszal történő találkozás után indult el és repült a Neptunuszhoz 1989 augusztusában. A Neptunusszal való találkozás idején négy órán keresztül tartottak a rádiójelzések melyek fénysebességgel haladtak az űrhajótól a nagy vevőantennákig, melyek a Föld körül szórták szét. A Voyager 2-őn található kamerák számos képet késztettek a Neptunuszról, mint ez a felvétel, amely az űrhajót mutatja, ahogy közelit a bolygó felé. A nagy sötét ovális (a Nagy Sötét Folt lásd 36-os kép) a bolygó nyugati (bal) pereme mellett volt látható néhány hónappal ezelőtt, mikor a szonda legközelebb ment a bolygóhoz. A Nagy Sötét Folt a 22-es déli szélességi körön minden 18,1 órában körbejárta a Neptunuszt. A második sötét folt az 54-es déli szélességi körön (a perem jobb alsó részén) a Neptunuszt minden 16,1 órában megkerülte, és ez az időtartam közel annyi, mint a Neptunusz belsejének 16,05 óránként megismétlődő forgása, ahogy ezt a rádióhullámok mutatják. A felhőszerű képződmények különböző sebességgel a bolygó körül keringenek, információval szolgálva a Neptunusz légkörének szelére vonatkozóan. A Neptunusz láthatóan dinamikus légköre éles ellentétben van az Uránusz légkörének kellemes megjelenésével, ez a Neptunusz által kibocsátott nagy hő következménye lehet, amit az a tény is bizonyít, hogy mindkét bolygó hasonló mennyiségű energiát sugároz, annak ellenére is, hogy a Neptunusz 1,5-ször távolabb van a Naptól.

  36.  A Nagy Sötét Folt

Ez az utolsó megtekinthető arca a Nagy Sötét Foltnak, amit a Voyager 2 a Neptunusz mellett készített. A Nagy Sötét Folt nagysága a Föld átmérőjéhez hasonlítható. A kép 45 órával azelőtt készült, hogy a szonda legközelebb ment volna a bolygóhoz, és olyan kis képződményeket mutat, melyek 50 km átmérőjűek. A hófehér felhők, melyek a folt határvonalát takarják metán jégkristályból állnak. A metán felhők következetesen kísérték a Nagy Sötét Foltot, habár a felhőknek a pontos alakja a Neptunusz fordulásakor megváltozott. A két sötét határvonal nem kivehető forgó (spirális) szerkezete, és a fehér cirrus felhők az óramutató járásával ellentétes irányban forgó viharrendszernek látszanak, mint a Jupiter Nagy Vörös Foltja. A Nagy Sötét Folt forgásirányának megerősítésére várni kell, amíg a szonda a képződményeket követi melyek belsejében maga a folt van, ezeket a jelenségeket mérsékelten lehet látni, és nehéz őket fölismerni. 1995-ben a HST képei mutatják, hogy a Nagy Sötét Folt eltűnik, miközben egy kisebb, új, sötét folt jelenik meg az északi félgömbön.

  37.  A Neptunusz gyűrűi

Egy ismeretlen csillagfény Földről történő megfigyelése mutatott ki néhány hiányos vékony gyűrűt, vagy gyűrűívet, melyek a Neptunusz körül keringenek. Ezen a Voyager 2 felvételen 2 vékony Neptunusz körüli gyűrű látszik, a túlságosan megvilágított félhold alakú Neptunusz a fényes oválisban látható (speciális kidolgozás eredményeképpen) jobb oldalon lent. A legszélső gyűrű három különálló részből áll, ahol sűrűbb az anyag, mint máshol, az itt található sűrűbb anyagot tartalmazó részeket fedezték fel a Földről, mint gyűrűíveket. Ez a felvétel azután készült, hogy a Voyager 2 elhagyta a Neptunuszt, így a gyűrűanyagból jövő fény távolodva szétszóródik, ezzel is mutatva, hogy az anyag nagyon finom szemcséjű (valószínű az átmérőjük mikrométeres nagyságú, vagy kb. a hüvelyknek (2,54 cm) egy milliomod része). A származását az itt található halmoknak nem lehet tudni, de összefüggésbe lehet hozni nagyobb izolált dolgokkal, melyekben található gyűrűk kis gyűrűanyagainak számára ez a forrás.

  38.  A Triton

A Voyager-2 kb. 5 órával azután haladt el a Triton mellett, hogy 5000 kilométeren (3000 mérföldön) belül érintette a Neptunusz felhőcsúcsait. A Triton csak alig valamivel kisebb, mint a Föld Holdja és az egyik legszokatlanabb objektum, amivel a Voyager bolygóközi repülései során találkozott. Ez a kép egy 12 önálló felvételből álló mozaik, amelyet alacsonyabb felbontóképességű képkockákról vett szín információval egészítettek ki. A kép alján a nagy, déli sarki jégtakaró tulajdonképpen lassan párolgó fagyott nitrogén réteg. A sötét vonalak a sarki jégtakarón valószínűleg olyan lerakódások, melyek a fagyott nitrogén eltávozásából erednek, amely hirtelen változott gázhalmazállapotúvá, lényegében nitrogén kitörések. A Voyager adatai azt mutatták, hogy a Triton rendkívül hideg (a napközbeni hőmérséklet 37 K ill. 400 F), rendkívül világos (a ráverődő napfényt csaknem 100%-osan visszatükrözi), és nagyon ritka, nitrogénből és metánból álló atmoszférája van (felületi nyomása 10 milliomoda a Föld légkörének tengerszinten). A sötétebb, enyhén pirosas szín a sarki jégtakarón túl a jégbe zárt metánra ható sugárzásból eredhet. A jégtakarótól távolabb látható hegyhátak és süppedések valószínűleg a víz-jég alakváltozásnak köszönhetők. A triton lényegében ugyanolyan méretű és sűrűségű, mint a Plútó, így lehetséges, hogy a Plútó felszíne némileg a Tritonéra hasonlít, de a Plútó továbbra is az egyetlen olyan bolygó, amelyet még nem keresett fel űrhajó.

  39.  A Plútó--HST

A Plútó továbbra is az egyetlen olyan bolygó, amely mellett nem haladt el, és amely körül nem keringett űrhajó. A Naptól való óriási távolsága miatt a Plútó teleszkópos megfigyelése kihívást jelent a technika számára. A Földről készített teleszkópos fényképeken (balra fent) rendkívül nehéz megkülönböztetni a bolygót nemrégiben felismert holdjától, a Charontól. A HST felvétel (jobbra fent) felbontja mindkét objektumot, valamint azt is mutatja, hogy a Charon valójában majdnem fele akkora, mint a Plútó. Sok tekintetben helyes lenne ezt egy kettős bolygónak tekinteni, nem pedig bolygónak és holdnak. A diagram lent azt mutatja, hogy kerüli meg a Charon a Plútót egy kicsivel több, mint hat nap alatt.

  40.  A Halley-üstökös magja

A Neptunuszon és a Plútón túl üstökösök uralják a Naprendszer tartományait. Az üstökösöket eltérítik hosszú, napkörüli pályájukról a mellettük elhaladó csillagok, a Belső-Naprendszerbe térítik őket, ahol némelyek a Földről is láthatóvá válnak. A valószínűleg legismertebb üstököst Sir Edmund Halley-ről nevezték el, aki felismerte, hogy periodikusan kering, és sikeresen előre jelezte, mikor lesz újra látható. A Halley Üstökös legutoljára 1986-ban tért vissza, amikor számos nemzet (az Egyesült Államok feltűnő kivételével) űrhajókat küldött, hogy tanulmányozza. Az Európai Űrkutató Központ (European Space Agency) tett szert a Halley Üstökös magjának erre a felvételére, amikor a Giotto űrhajó 300 kilométeren (200 mérföldön) belül megközelítette az üstökös magját. A sötét, szabálytalan alakú objektum (balra a középponttól) az üstökös magja, amiből világos por és gázkilövellések távoznak. Az üstökös magja mindössze 15x10 kilométer (9x6 mérföld) nagyságú, felszíne rendkívül sötét (sötétebb, mint egy fekete burkolatú úttest). A sötét felszín a magon felhalmozódott szilárdanyagból ered. A jeget, amely a mag legnagyobb részét alkotja, a napfény párologtatja. Mind a por, mind a gáz hozzájárul a szétterjedő csóva kialakulásához, mely a magtól több millió kilométerre terjed és a Nappal ellenkező irányba mutat.

A bolygók adatai

A legtöbb adata a Földéhez viszonyítva van megadva (Föld=1)

A Föld egyenlítői átmérője 12756 kilométer, az ebben a táblázatban használt egység

 albedo: A nap fényének a felszínről visszavert erősségét mutatja. Az albedót 0 és 1 közötti számokkal jelölik, ahol a 0 a teljes fényelnyelést, az 1 a tökéletes fényvisszaverődést jelenti.

angstrom: Hosszmértékegység (kb.16,7 km). A látható fény hullámhossza 4000-7000 angstrom között mozog.

Apollo: Ez a neve annak küldetés sorozatnak, melynek folyamán 1969-72 között összesen 6, Apollo nevű, legénység által irányított, amerikai űrhajó szállt le a Holdra.

árapály-erők: Bolygókon, holdakon megfigyelhető gravitációs vonzás, mely egy másik közeli objektumra hat. Ha bolygók, vagy holdak egy vonalba kerülnek, az árapály- erők hatalmas mennyiségű energiát gerjeszthetnek a bolygók között. Az Io-n megfigyelhető heves vulkáni tevékenységek is ilyen árapály-erők következményeként jönnek létre.

Az elnevezés a görög " vándor" szóból származik és olyan égitestekre használjuk, melyek a csillagokhoz képest nagyobb mértékben mozdulnak el és viszonylag ugyanazon a pályán mozognak.

bazalt: Vulkánkitörések alkalmával a vulkánból kilövellő folyékony láva idővel megkeményedik, sötét színű (vulkanikus) kőzetté válik; ez a bazalt.

bolygó: A Nap körül keringő égitest, melyet a róla visszaverődő napsugarak tesznek láthatóvá. Hivatalosan nincs meghatározva, hogy mekkora egy bolygó, de ezt az elnevezést nem használják kis objektumokra, mint pl. üstökösökre, vagy aszteroidokra.

fotoszféra: A Nap látható felszíne, vagyis a Nap külső részén elhelyezkedő gázrétegek. Hőmérsékletük láthatóvá teszi őket.

hold: Bolygó körül kering. Sokféle méretű lehet, pl. a Jupiter legnagyobb holdja, a Ganymedes nagyobb a Merkúr bolygónál.

kaldera: A vulkáni kráter beomlásával keletkezett szabálytalan alakú bemélyedés.

kisbolygó: Nagyrészük a Nap körül kering. A legnagyobb kisbolygó (Ceres) átmérője 1020 km. A legtöbb kisbolygó átmérője azonban még a 100 km-es nagyságot is alig éri el. Kisbolygókat legnagyobb számban a Mars és a Jupiter pályája között lehet felfedezni, de néhány kisbolygó pályája keresztezi belső bolygók pályáját is. Felszínük feltehetően szilárd. Belőlük jönnek létre a meteorok, de nemrég arra is fény derült, hogy egyik-másik nem más, mint egy csóvát maga után már nem húzó, nyugalmi állapotban lévő üstökösmag.

kráter: A szilárd felszíni kőzetréteget egy robbanás eltávolítja, és egy lyuk keletkezik; ez a kráter. A bolygók felszínén látható kráterek legnagyobb részét űrből érkező, nagy sebességgel becsapódó tárgyak okozzák, de vulkáni működés is létrehozhat különböző típusú krátereket.

Mons (ejtsd: monz): Angol kifejezés. A bolygók felszínén látható óriási hegyeket (általában központi vulkánokat) nevezik így.

okkultáció: Fényelnyelés. Egy másik objektum megakadályozza, hogy a fény visszaverődjön. Csillagok fényelnyelése, vagy egy űrhajó rádiójeleinek elnyelődése segítségével információt szerezhetünk pl. egy bolygó méretéről, vagy légkörének összetevőiről.

palimpszeszt: Jeges felszínű bolygókon (pl. Ganymedes, vagy Callisto) található körkörös felszíni képződmények; esetleg vulkánok, melyek külsejét jég csiszolta, egyengette.

planitia: Szakkifejezés, mely a bolygókon található feltöltődött alföldet jelent. ( vö: plain )

protuberancia: A Nap fotoszférájában létrejövő forró gázkitörések. Legkönnyebben a Nap peremén lehet őket észrevenni, de néhány a fotoszférában folyamnak látszik.

rupes: Szakszó, jelentése: árok, szakadék. A bolygók kérgén becsapódások során jött létre.

Skylab: Amerikai űrközpont neve, mely 1973/74-ben végrehajtott Föld körüli utazást irányította. A Skylab speciálisan kiképzett legénységből állt: az Apollo-programokban alkalmazott emberekből. A Skylab 1977-ben tért vissza a Földre és ekkor semmisítették meg.

ultraibolya: Elektromágneses sugárzás, mely a látható fény ibolya sugarainál rövidebb hullámhosszú ( kevesebb, mint 4 ezer angstrom ). A Föld légköre megakadályozza, hogy az ibolyántúli sugarak áthatoljanak rajta.

üstökös: A Nap körül keringenek. A Nap közelébe érve, többek között a felszíni jég olvadásával keletkező, gáznemű anyagok hagyják el a felszínét. A magról elszökő gázok és por alkotja a csóvát. Miután a jég teljesen eltűnt a felszínről, az üstökös magja a felszínén felgyűlt kőzetszemcséktől nagyon sötét színűvé válik.