Lehetséges
TEMPLETON PÁRBESZÉD
|
|
Lehetséges |
A kozmikus célról folyó viták kulturális korlátokkal vannak megterhelve, tehát hogy választ adjunk arra a kérdésre, hogy a világegyetemnek teljes egészében van-e célja – és ha igen, mit értünk a „cél” szó alatt – először el kell jutnunk a tudományos világnézet lényegéhez. A tudósok gyakran áradoznak az univerzum arányáról, fenségéről, harmóniájáról, eleganciájáról és leleményességéről. Einstein egy „kozmikus-vallásos érzést” vallott.
Engedjék meg, hogy éreztessem, mit is von maga után ez a vélemény. Amint a kozmikus dráma kibontakozik, úgy tűnik, mintha lenne forgatókönyv – a dolgok következetes elrendezése – amihez az evolúciója alkalmazkodik. A természet nem az események tetszőleges egymás mellé helyezése, hanem a találékonyan összefonódó matematikai törvények megnyilvánulása. Ennyi csak, ami kölcsönösen megállapított. De mi a helyzet az egész céljával? Ha létezik egy forgatókönyv – egy kozmikus történet – az nem lenne már egyfajta cél? Számos tudós azonnal megvetően kritizálja a javaslatot.
Richard Feynman úgy gondolta, hogy „a fizikai világ viselkedésének megértésének nagyméretű felhalmozódása csak arról győz meg minket, hogy ez a viselkedés egyfajta céltalanságot tükröz.” Steven Weinberg híres megjegyzésében egyetértését fejezi ki ezzel kapcsolatban: Minél inkább tűnik a világegyetem megérthetőnek, annál inkább tűnik értelmetlennek.
Egy gyakori kritika úgy fogalmaz, hogy a „jelentés” és a „cél” olyan kategóriák, amelyek emberi értekezésből származnak, és nem lehet őket alkalmazni a természetre. De ez egy olyan bírálat, amit általánosságban minden tudományos elképzelésre használhatunk. Az univerzum jellemzésére irányuló minden kísérlet az emberi fogalomkört hívja segítségül: a tudomány pontosan az emberi elképzelések felhasználásával jut előbbre, és ezeket alkalmazza a természetre. Ezt a folyamatot gyakran inspirálja a mindennapos tapasztalat. Pierre Laplace egy hatalmas „óramű-gépként” kezelte a világegyetemet, és Richard Dawkins „gén-gépekként” jellemezte az élő organizmusokat. De a gépek szintén ember alkotta szerkezetek, és a gépezet, a mechanizmus szintén emberi fogalmak, csakúgy, mint a cél. Nem kevésbé logikus, hogy valamiféle világegyetemi cél létezésének bizonyítéka után kutassunk, mint hogy azután kutassunk bizonyítékokat, hogy az univerzum egy gépezet, vagy egy számítógép, vagy akármilyen embertől származó fogalomkör, ami az emberi megfigyelést tükrözi.
Akkor hol van a „kozmikus cél” bizonyítéka? Nos, itt van az orrunk előtt: magában a tudomány létezésében, mint egy eredményes magyarázó mintában. A tudománnyal való foglalkozás azt jelenti, hogy megpróbálunk rájönni, mi történik a világban – hogy „miben sántikál” és „miről” szól az univerzum. Ha semmiről nem szólna, először is semmi értelme nem lenne nekikezdeni a tudományos kutatásnak, mert nem lenne okunk elhinni, hogy azáltal további összetartozó és értelmes tényeket fedhetünk fel a világról. A tapasztalat azt mutatja, hogy ahogy tudományos módszerek használatával egyre mélyebbre és mélyebbre ásunk, továbbra is ésszerű és értelmes rendszert találunk. A világegyetemnek van értelme. Meg tudjuk érteni.
A tudomány a felfedezés „utazása”, és mint minden ilyen utazásnál, el kell hinned, hogy van valami értelmes odakinn, mielőtt még nekikezdesz. És ez az eszme minden új tudományos felfedezéssel beigazolódik. Ha a világegyetem céltalan és értelmetlen, a valóság végtére is képtelenség. Akkor kénytelenek lennénk megállapítani, hogy a tapasztalat fizikai világa egy pokolian okos trükk: képtelenség ésszerű rendszernek álcázva. Weinberg aforizmája így tehát megfordítható. Ha az univerzum igazán értelmetlen, akkor felfoghatatlan, és a tudomány ésszerű alapja összeomlik.
Paul Davies fizikus, kozmológus és asztrobiológus, a Beyond Center igazgatója az Arizona Állami Egyetemen.
(Fordította: Salamon Adrienn)