Van
TEMPLETON PÁRBESZÉD
|
|
Van |
Vegyük fontolóra a kérdést: Vajon van a Földnek és az emberiségnek célja? Ha van, akkor az univerzumnak is kell, hogy legyen, a tényből következően. Ha nincs, az univerzumnak még lehet (egy másik) célja; de nekem nem kell ezzel a lehetőséggel számolnom, mert úgy gondolom, van célunk…
Mégpedig az, hogy állati természetünk föle emelkedjünk és legyőzzük azt; hogy jóságot, szépséget és szentséget teremtsünk, ahol egykor csak a fizika és az állati élet létezett, hogy létrehozzunk (ha sikerül) egyetlen parányi tűszúrásnyi jóságot a világegyetemben, ami (ahogy tudjuk) erkölcsileg jelentéktelen és üres. Ha nem létezik máshol a kozmoszban ilyen „kutatási” feladat, akkor a mi sikerünk megváltoztatná a világegyetem természetét. Ha léteznek még ilyen célkitűzések valahol, több erőt beléjük, de a mi feladatunk változatlan marad.
De miért emelkedjünk a természet fölé ahelyett, hogy vegyüljünk vele? A nyugati nézőpontnak megfelelően: a római zsidó keresztény hagyományok miért cserélték fel a pogány „emberben született istenség” nézetét a forradalmian új „Istenben született ember” tézisére?
Miért vagyunk arra ösztönözve, hogy ne legyünk önmagunk, hanem jobbak legyünk annál?
Miért keressük a jóságot, a jót?
Mert a legtöbb ember vágyik rá, követeli azt. A legtöbb ember számára ez a kényszer könnyen elfojtható rövidtávon, de szinte lehetetlen elfelejteni, kiszakítani a hosszú „cipelés” után.
A férfiak (és a nők) vágynak a szexre is, de ha egy férfi úgy nő fel, hogy nem lát nőt, abban az esetben ez a vágy valószínűleg határozatlan, halvány marad.
Az ember vágyik a jóra, de a római zsidó keresztény kinyilatkoztatásig ez a vágy, legalábbis a nyugati ember számára, határozatlan és kiforratlan volt.
A nyugati ember számára a római zsidó keresztény erkölcstan jónak és kötelezőnek vélt volt; keltett néhány belső hangvillazúgást. (Római zsidó keresztény erkölcstanon alapvetően a tízparancsolatot értem és a szentség könyvét. Visszaidézve, mikor felszólítják, hogy foglalja össze üzenetét, Jézus két versszakot idéz a héber Bibliából.)
Nem minden kényszer, vágy lett egyenrangúnak teremtve. A legtöbb ember vágyik a szexre, de ritka esetekben nem, míg mások a kényszer elfojtását választják. A jóság és szentség ösztöne néhányunkból hiányzik, mások elfojtják, de tudat alatt a legtöbbünkben létezik.
Miközben a jóságot és a szentséget kutatjuk, megtagadjuk a természetet. A római zsidó keresztény erkölcstan alaptörvénye, hogy az erősnek támogatnia kell a gyengét. A természet alapvető törvénye, hogy az erős él, a gyenge pedig meghal.
De ha el is éred végső emberi célod-hogy istenné válj, hogy túllépd állati természeted korlátait; hogy Istent utánozd és ezen keresztül őt egy belső, szubjektív érzésből, fogalomból egy külső, objektív ténnyé alakítsd - mit értél el? Van egyáltalán remény a végső siker elérésére? Elég sok tűszúrásnyi jóság összegyűjtésére, amelyek egy hullámot alkotva elsodorják a szenvedést, jóságot és szentséget hagyva hátra (akár a csillogó hab a tengerparton)? Isten létének felfogására a földön?
Nem feltétlenül.
A Teremtés könyvében az Úr figyelmeztet minket, hogy ne együnk a tudás fájáról.
A Talmud egy híres vitáról számol be két vezető rabbi képző iskola között: Jobb helyzetben lenne az ember, ha meg sem lett volna teremtve?
A válasz: igen.
De ahogy Jób tanítja; a kiosztott lapokkal kell játszanunk.
David Gelernter a Yale Egyetem informatika professzora
(Fordította: Tóth Lilla)