Mű-tár

Próza

 

Rhapsody in Black & White

„Képzelj el. Én már látlak.”

(Pierre Ménard)

I.

Allegro muto

 

Megnyomta az entert. Nagy levegőt vett, behunyta a szemét, és ujjaival végigsimította a billentyűket. Egyformán magáénak érezte az összest, néha még a sárfeszeszt is megnyomta. Mutatóujjak az f-en és a j-n, nem szabad letérni róluk, mert felborul az ujrend. Kellemes érzés volt elengedni a gondolatait, és végre az ujjaira bízni magát. Semmi görcsölés a kifogyó tollakkal, csak kényelmesen ülni, és hagyni, hogy ujjai irányítsák a munkát. F-en és j-n, ez a lényeg, a többi már nem az ő dolga. Így érezte. Egyébként is bármit örökre kitörölhet pár mozdulattal. Eszébe jutottak a spirálfüzetből kitépett oldalak, amik, bár a szekrényben hevertek, mindig arcába vágták botlásait, bárgyú próbálkozásait, ha véletlenül, valamit keresve, köztük matatott. Most viszont semmi felelősségre vonás, egy gyors mozdulat, és eltűnik, ami keresettségével, hamisságával ledermeszti ujjait, és megtöri az egyenletes munkát. Nem is az írás a fontos, gondolta, a lenyomott billentyűk nesze az, amiért csinálja. Megnyugtatja.* a billentyűzet töredezett, de egy idő után mégis egységbe olvadó surrogása. Nem találta jónak a szót, nem igazán surrogás ez, inkább valami távoli lódobogás vagy vonatzakatolás, melyről nem tudni közeledik vagy távolodik-e. Igen. Mint a fejében felderengő oldalak, melyek hol élesedtek, hol teljesen kifehéredtek. Bár igazából sosem törődött azzal, mit írt addig, s hogy mit írjon aztán. Azzal a mondattal lélegzett, amit éppen írt. A szavak mélye izgatta, az összehegesztett hangok szikrázása, ahogy fénylettek és zúgtak fejében. Néha kinyitotta a szemét, és elégedetten mosolygott a képernyőn kígyózó piros és zöld hullámok kavargása láttán. Lám, együtt dolgozunk a géppel, gondolta. Én írom, ő rögtön illusztrálja a készülő könyvet. Ha belefáradt a folyamatos írásba, pihenésképpen játszott egy kicsit. Leginkább a kurzor villogásától jött lázba. Mint kategorikus imperatívusz, mint a digitális óra másodpercmutatója jelent meg előtte: itt kell folytatni. Aztán hirtelen eltáncolt valahova a nyilakkal. Itt kell folytatni. Frissen kikalapált szót írt be. Aztán megint szökellt egyet: itt kell folytatni. Végül, mikor már gyakorlott lett, egy lendülettel csinálta a kettőt. Jobbra kettő, beír, saßé, fordul, beír, vissza-zár. Tangózott, rumbázott, keringőzött a lapokon. Arra gondolt, hogy a könyv tulajdonképpen egy üres színpad, amit zenével, fényekkel és tánccal kell kitölteni. És valóban. Világított a hold, a csillagok, és világított lázas szemében a monitor is. Muzsikáltak a tücskök és a vizes aszfalton elsuhanó autók. Lópatkók dobogtak a távolban. Ujjai alatt érezte a harmatos füvet, a hűs aszfaltot és a színpad forró levegőjét. Írt. Bár sokszor úgy tűnt, zongorázik inkább. Széles futamot indított jobb keze, míg a bal komoly A-dúrt fogott le. Négyesével ütötte le a billentyűket, a képernyő rögtön kottázta a művet. Mégis: a billentyűzeten volt az igazi előadás. A kellemes kimerültség, a játék, a katarzis. A képernyő kanyargó ösvényét is szerette, az elzakatoló vonatot, az ide-oda cikázó szelet, a harmatot, de tudta, érezte, hogy az igazi mű az ujjai és a billentyűzet között születik meg, és semmisül meg azonnal a világ számára. Hirtelen szomorúság fogta el, hogy csak egyes egyedül vesz részt ezen az előadáson: a színpad forró levegőjében és valahol a nézőtér közepén, a vizes aszfalton. Ujjai nem mozogtak tovább. Szomorúan mosolygott egy darabig (nem tudni, a színpadra, a nézőtér padlójára vagy székébe roskadva-e), és fáradtan, oda sem figyelve

lenyomott még egy billentyűt.

 

II.

Intermezzo

(horror vacui)

 

Most elmondhatnám, ki vagyok, hogy jutottam idáig, satöbbi. Ahogy lenni szokott minden ilyen izében. Aztán abba se tudják fejezni a süketelést a semmiről, aztán meg hazudozni kezdenek, csak hogy vége ne legyen. Mindenkit biztosíthatok, ennek gyorsan vége lesz. Ne várjanak tőlem valami nagy durranást, nem végeztem én ahhoz semmi iskolát, hogy süketeljek meg hazudozzak. Egyébként meg miről mesélnék. Nem emlékszem semmire. És szerintem nincs is történetem. Szerintem senkinek sincs története. Csak kitalálnak maguknak. Vagy róluk. Hát, találjanak ki rólam is, ha annyira odavannak a történetért. Én ha akarnék se tudnék mesélni. Mintha egy fél perce születtem volna, olyan. Hát, hogy tudnék mesélni. De ne féljenek, mindjárt vége. Meg egyébként is. Nézzenek rám. Na ugye. Elég alaposabban megnézni, máris elmegy a magamfajtától a kedvük. Egyébként min akadtak fenn. Mindegy. Higgyék el, mindent tudnak rólam. Nem vagyok több, mint ez a pár mondat. Ennyi maradt belőlem. Ezeket a mondatokat mondom, amióta az eszemet tudom. Ezekbe markolok. Ezeket senki sem veheti el tőlem. Nemsokára vége. Akkor újra elkezdem. Nyugodtan hagyjanak itt. Ne szánakozzanak rajtam. Én se sajnálom magukat egy cseppet se. Higgyék el. Pedig látom, amit látok. Ismerem én az embereket. Például maga itt szemben. Na, mindegy. Ne vágjanak ilyen ájtatos képet. Nem moziban vannak, nem kell meghatódni a hős sorsán. Mert még ha fizetnek, megértem. De nem adtak egy rohadt kétszázast se. Persze el se fogadnám. Vegyék tudomásul, én az igazi művészetet képviselem. Most meg mit fintorognak. Végül is. Se történet, se rendes meghatódás. Szart se ér ez az egész, mi. Na, ide figyeljenek, nem tudom elmondani, ha folyton pofákat vágnak. Bár ezek után meg sem érdemlik. Hülye sznobok. Maga meg engedjen el, hallja. Még kárt tesz bennem. Engedjen, talán lesz valaki, aki egyszer megért. Ilyen hülye sznobokkal minek kezdeni. Kár a festékért. Ne érjen hozzám. Hagyjanak, mert megbánják. Most leülök ide az utolsó előtti sorba. Maguk meg szépen elkotródnak. Te is a folyatós tolladdal, bazmeg.

 

III.

Impromptu fragilis

 

hát akkor most hova legyek ha ide nem mer nem mer nem tudok nem tudok anélkül hogy elveszett vagy  meg se volt és újra a bejáratott utakat sorra és vissza és megürült arcoknak szegezem hiányomat hogyha tudják nagyon kérem olyan gömbölyűféle vagyis inkább kékes árnyak mögött benne éltem tán pár percig és álomnak is szép volt nem látta kérem hogy milyen nem tudom tán elvegyül az égbolt színében illatában hűvösében hol nincs már levegő s csak belülről lélegzem valami ismerős szegletben elnyelt mondatban egy vessző közt titokban botokban pincékben vagy egy szempilla résében tanár úr kérem én kerestem készültem igazán mondom de egyszerűen nem szabadulok tőle olyan közel van mindjárt mindjárt bent vagyok s akkor végre elvesztem mindazt amit kerestem de a járda elém áll eltakar újra tehát fogtömésben csikkben versben a füst után kapva belenézve a napba automata oldalát verve ujjam harapva hadarva a szavakat hátha formát adnak tán vagy elcsúszó árnyékát ha van neki én már a vágyban sem hiszek oly távoli hangtalan falakban rekedt hangom nem ér oda hogy elmondjam amit sosem tudtam csak akkor és ott tudnám fejből sejtből nyelvből kiolvasva ha tán egy jó gombot megnyomnék egy két há négy tizenegy földszintről égszintre őszinte nevetéssel hatolva és hetelve arra gondolva hogy a tanszéken egy rossz széken egy cédulán vagy molekulán elhagyva vagy már várnak sokan ajtajánál kapujánál hogy kulcs a zárba s mennyei panoráma a kulcs akad s csak rángatják rángatják míg végre ha nem legalább a szerepem mondjam fonjam e végtelen szappan buborék operában belerágva magam minden vagyba debe hátba ha egyszer az és kizárva én csak attól félek hogy kitörik a rotringból a hegye s addig élek míg folytatom tétova imámat építek magam elé szavakat szavakat valami nyelvet amire rálépve és kitaposva tovább tovább a magasba de ott sem lelem az igét vagy névmás vagy mi az mit ezerszer kimondtam leírtam s most polcok buszok kirázott zsebek winchesterek szeptemberek mélyén szélén vagy talán ott á nem megyek a boltba nápolyi sonka s tán azt is dekára ki tudja mára mire váltják át mit eredetiben is csak halványan kérem kérem kérem szépen nem tetszett valahol köszönöm tán ott de mi van ha nincs is nem is volt csak félreolvastam valami plakátot de nem mer nem mer ha nem lenne minek kutatnám tapogatnék utána az éjszakai sötétben toll és óra asztal sarka asztal éle éle én még élek de tán most csusszant el a lélek vagy mi nem láttam és levertem a székről hát akkor most hová legyek ha az odavan én meg ide oda valahol a és b közt lógva kérem kérem ne tessék nyújtom a kezem ne tessék nevetni ez nem valami kampány vagy jóga csak elvesztettem a a a az egyensúlyomat s most itt lebegek a és b közt nyújtom kezem bele lazán egy húszast dobnak s az egyensúly végleg borul s én csak tovább égő szemekkel hogy legyen legyen végre valami mármint hogy az legyen ami már annyiszor itt ott nem volt hát kérem kérem kérem tessék ez van mármint nincs mármint van csak hát kérem kérem sokat is beszéltem megyek mer megyek mer sietek mer nem nagyon emlékszem de nekem most valami sürgős dolgom van kérem

 

       IV.

 

       Valse in C sharp minor

 

 

              Nem emlékszem, mikor volt az első. Mintha az összes egyetlen vakító tömeggé sűrűsödne bennem. Igen, valami mindent betöltő ragyogássá. Vagy sötétté. Nem a befalazott, konok sötétre gondolok; a tengerfenék vagy az asztalfiók világtalan fényességére. A bennünk kanyargó alagutak fényességére. A fény felé tartó sötétre, ami sosem homály; valami mindent betöltő örök derengés.

                   Efelé gravitálok. Hogy az a vonzóerő mikor ránt le hirtelen, nem tudom. Ülök a vonaton, a szobámban, a könyvtárban. Végzem lelkiismeretesen a munkámat. Lap lap után. Nem tudom, mi ez. Elragad. És aztán nem viszket a csípés helye, nem hangosak a körülöttem lévő emberek, nem húzza le a könyv gémberedett kezem.

                    A téglalapot bámulom. Ilyen az összes. A térből erőszakosan kitépett sík. Sík, mely mégis túllép önnön határain, nemritkán magába temeti az óvatlan szemlélődőt. Fekete lyuk.

                  És erre feltenni egy életet.

                 Állsz a forgalmas főtér elnémult zsivajában, és a delelő napba nézel.

 

                Nem fontos megmondani, mikor volt az első. Mit számít az, hogy egy valamikori pillanatban elszorult a torkod, a szíved, az öntudatod. És átadtad magadban a helyet valaki másnak. Mert te magad nem vagy képes rá. Kimondod: én. Te vagy. De ha leírod, a végtelen űrbe taszítod magadtól. Sőt: nem is te írod. A beszéd elválaszthatatlanul te vagy, amit leírtál: egy megközelíthetetlen másik.

               De megbarátkozhatsz vele. Egy idő után elfogadhatóvá válik ez a társas magány. Ketten vagytok. Vagy annyi másik van, ahány elszoruló gondolat és ezt követő lázas, öntudatlan papírsercegés?

                 A téglalapot bámulod. Üres. Űr van benne. És tele van. Még nagyobb űr van benne. Teleírtad. Persze nem te. Te vak vagy. Rémülten tapogatod végig a sorokat. Hogy írhattál mégis. Vak vagy. Fényt írsz a szövegbe. Kár, hogy nem láthatod.

                És jó neked ebben a parttalan ragyogásban. Ujjaid nyoma világít a sötétben. Mégis haladsz. Haladsz valami kanyargós alagútban.

                 Tán észreveszed: egész életed ezzel telt el.

              Ülök a vonaton, a könyvtárban, a szobámban. Dudáló autók, buszok, zajos járókelők kerülgetnek. Ámulva nézek a vakítóan fehér magasba.

 

V.

Pendulum perpetualis

 

Megjött neki. Nagyot kortyol, aztán visszateszi az asztalra. Egy pillanatnyi kizökkenés, valaki rábukik a pultra, ami koppan. Aztán összehúzza szemét. Előveszi. Rágyújt. Szippant. Hirtelen magába szív minden körülötte levő füstöt, letüdőzi az egész csehót. Kifúj. Elhomályosodik cingár alakja. Körülötte papírhalom. Beletúr. Száll a korpa. Firkál, áthúz, folyamatban van. Fekete szavakkal rajzolja tele a fehér lapokat. Sokan aztán a fekete szavakat is fogják elolvasni, pedig a kettő egyenrangú. Sőt. Az írás leglényege a megcsonkolt, összekarcolt fehér felület. Jegyezzük meg. Ami megmarad az egészből, miután megbecstelenítették. A szüzességét elvesztett fehér papír a fontos. Az anyag entrópiája, ez az összefirkált kép, mely nem is kép, míg nincs összefirkálva. Maszatol, tesz rá egy kis feketét. Eltartja magától a lapot. Megdönti a fejét. Szippant. Kortyol. Lehull a hamu. Beledolgozza a szövegbe. Legyek jöttek párzani a lapra. Hirtelen mozdulattal beledolgozza őket is. Szippant, kortyol. Gyulladt szeme rátéved a durva fehér foltra, ahol még üres a lap. Pislant. Tele van. Pislant, üres. Pislant, tele van. Ír. Rí. Vonyít valami a toll és a papír között. Erőszakos mozdulatok, nem kívánt közösülés az idővel. Maszturbálás a szavakkal. Felejtsd el a fekete diktatúráját, azt figyeld, ahogy a fehér átlövell a feketén, ahogy visszahódítja a teret a rajzoló maszatos kezétől. Azt figyeld, ahogy szétomlik a rend. Ahogy ülepedni kezd agyadban a két szín lágy koitusza. Csak a színeket és a formákat. Csak a fénybe fúródó indákat, kampókat, az anyag rándulásait. Add át magad a fehér és fekete szavak pulzálásának, a semmiből semmibe tartó semminek. Vesszél el. Ájulj el. Tedd szét a lábad az összetorlódó, megmerevedő betűknek, fogadd testedbe ezt az önmagát író írógépet, légy olvasógép. Értelem nélküli gyönyörfaló. Hagyd magad leigázni. Légy szabad. Látod, szabad ő is. Beszív, kifúj, az élet felszakadozó, feltépődő ritmusa. Tépj ki egy sort a szövegből, legyen a tiéd, hordd magaddal. Pótold ki az űrt magadból. Csendjeidből. Álmaidból. Körömpiszokból, szőrszálakból. Légy szilaj. Fordulj magadba. Aztán tárd ki pórusaid, hogy átömöljön beléd az örök anyag. Megáll. Hosszú hamucsík a csikken. És hull, hulla föld felé. Nézi. Nézd te is. Én írok addig is. A ritmus nem halványodhat. Üsd a lábaddal, kopogd a kezeddel. Javítsd ki, ha zökken valahol. Vagy torpanj meg, szippants egyet, ha már túl monoton. Variálj. Ne légy kiszámítható. Add fel a leckét. Nézi, ahogy gyöngyözik a hab, nem figyel. Kifulladt egy hajszálér a szövegben. A fejében. Itt az alkalom. Tedd bele magad. A véres zsebkendőket, a zsíros szalvétákat, az izzadságodat. Valamit. Rontsd, rongáld, oltsd be félelmeiddel. Rágyújt. Szippant. Kortyol. Ekkor már késő van. Érzed, ahogy rád lehel a borzadt, kapatos éjszaka minden egyes ajtónyitásnál. Ha nem, mostantól érezned kell. Borsóznod. Termelj hőt, tépd le a papír sarkát, és tedd az izzó, parázsló hamutartóba. Nem fogja észrevenni. Beleforradt a kihunyó csikk. Ujjai közé, ajkai közé. Készülne a szippantáshoz. Hogy a füst ellepje szürkülő szemeit. S hogy aztán megint kifújjon. Most a tiéd lehet. Húzd ki kezei közül, borítsd arcodra. Szippants ki belőle pár szót, pár mondatot. Aztán tedd vissza elé. Így. Már írja is tovább. Megjött neki. Hát leírja. Vagy kortyol, kéri a következőt. Rendel még egy kört. Abból a kevertből, abból a hiányosból, háromazegyhez, ige nem kell. Csak a részletek, a pontpontpont, a pecsétes pohár. Horgonyozz le te is a rossz mondatoknál. Miért is ne. Jó válasz. Engedd el magad, horgonyozz le. Engedd ki szerveidből az értelem görcsét. Csak a ritmusra figyelj. Ahogy nő, tágul, robban a kép. Látod magad benne. Látod a szilánkjaid. Repeszeid. Ahogy újra összeáll. Mondjuk egy kocsma. Vagy a szobám. Rendezkedj be. Vedd le a ruhád, hajtogasd össze. Nyomd el a cigit. Vegyél le egy kötetet. Hajtsd fel. Fenékig. Mondom fenékig. Fekete-fehér vagy fekete-fehér képen. Ez egy film. Most átkapcsolok. Megvan egy újabb oldal, kortyol, szippant, nyel, fúj. Ahogy a szöveg. Ahogy a szöveg belőle kortyol, szippant, nyel, és fúj. Ahogy belőlünk. Egymást tápláljuk testünkkel, sóhajtásokkal, szóroncsokkal. Beletömjük egymásba. Hát, nem is tudtad, hogy mást nem tehetünk. Már mindegy. Már mindent tudsz. Üres vagy. Átkeltél a folyón, kiszálltál a ladikból, ellökted a parttól. Itt vagy a szövegben. Pihenj meg. Ő nem pihen. Érted dolgozik. Érted lesz állat, mocskos részeg disznó, rákos tüdejű. Szippant, kortyol. Néz ki a possadt, ernyedt hajnalba. Magam vagyok. Messze vagy már. Beredőződtél a morfémák amorf alagútjaiba. Beomlasz. Vonyítsz a toll és a papír között. Nagyot kortyol, visszateszi az asztalra. Visszaolvas. Én is. Új lap, addig te folytatod.

 

>> Vissza a Mű-tárba

>> Vissza a főoldalra


 


* Úgy is érezte, nem más ő, egymásra hajigált megannyi A/4-es lap. Tele szöveggel, szöveggel és szöveggel. Még friss rajta a tinta. Még el lehet kenni. Nehogy olvasni kelljen. Sosem olvasta el a nyomtatóból kiperdült lapokat. Csak az írást szerette, akkor lépett át az életbe, ha besötétedett, és végre leülhetett a gép elé. Az írás végtelen, a semmiből jön, a semmibe tart, és a vállára kapja íróját. Az olvasással viszont rálépünk a nemlétbe vezető útra, bekerülünk egy folyton szűkülő alagútba, ami egyszer csak magába fojtja az olvasót. Így érezte. S tudta, hogy ha ír, a művel szembe ír. Az írással megszülető ember önkéntelenül elpusztítja szövegét, rálöki azt a nemlétbe vezető útra. A mű az olvasás során azonban új és új életet nyer, az olvasó halálát okozva így. Ezek gomolyogtak a fejében, mint egy távolodó vonat füstje. Rabja volt az írásnak. De olvasni sohasem olvasott. Nem adta fel biztonságát. Az örvény felett tartotta