A Faun

E Nimfákat tovább akarom élni.
                                            Még
könnyű bíboruk az álomtól sűrü lég
ködében szinte itt lebeg.
                        Álmot szerettem?
Oszlik kétségem, egy tűnt éj emléke, bennem
lágy ág-rajzolatok valódi erdején,
mely bizonyítja, jaj! hogy győzelmül csak én
koholtam rózsa-szép testük eszményi vétkét.
Lássuk csak…
            vagy talán, kin képzelegsz, e szép nép
mesés érzékeid vágyteremtménye csak!
Faun, csalatásod a tisztábbik kék, patak-
hűs szeméből, szelíd forrás-nesszel fakadhat?
S mondd, sóhajtozva a másik: nem mint a gyapjad
bolyhában melegen motozó fuvalom?
Nem! rebbenéstelen, forrón alélt napon
a hőség ellen a reggel ha küzdve lázong,
nem csobban víz egyéb, csak amit fuvolám ont
a dallal öntözött ligetben; s szél egyéb
nincs sípomén kívül, mely szét se hinti még
száraz hang-permetét, és máris semmivé lesz,
csak a redőtlen ég alján egy légi, fényes,
látatlan-látható kis füst, az ihleté,
amint lobbanva száll vissza az ég felé.

Ó csöndes partja e szicíliai lápnak,
hol hiú vágyaim napsugárként cikáznak
szikravirágokat villantva rád: MESÉLJ:
„Hogy üres nádakat szedtem, miken zenél
művészetem, mikor a víztükörre lágyan,
hajló lonc messzi zöld szivárvány-aranyában
hullámot pihenő testek fehérje vet;
s hogy sípszavam szülő dallelke fölremeg:
hattyúraj röpte? nem, a najádnép szökött szét
s merült le…”
            Moccanás sincs, izzik, ég a rőt lég,
s nem tudni, hangoló vágyam elől miképp
tűnt el egyszerre az áhított nászi nép.
Jó, ébredjek tehát magam az ősi lázra
szikáran, míg elönt az antik fény vad árja,
liliom! – mert vele testvér e szűziség.

Bár jobb jel volna, mint az édes semmiség,
a csók, az árulók felől futó bizonyság,
szűz mellemen, amit egy éles égi fog vág,
olyan titokzatos harapás sebhelye;
de nincs! s ily rejtelem tudója lehet-e
más, mint az ég alatt zengő nád iker ága,
mely arcunk zavarát fölszippantva magába
hosszú szólóban azt álmodja, hogy a táj
szépe lett kedvese, s hiszékeny dala már,
különös bódulat, önmagát véli annak –
s hogy fenn szárnyalva, hol álmából kitagadhat
a szerelem mohó öleket s hátakat,
melyeken hunyt szemem epedve elmatat,
hasztalan s monoton dallamát zengve fújja.
Próbálj, gúnyos szirinx, menekvés kulcsa, újra
tavakban nyitni hát, vizükben várva rám!
Büszkén dalomra, én az istennők után
merengek egyre csak, s képük idézve folyton,
árnyékuk derekán az övet meg-megoldom –
mint ha kiszíva a szöllő fényes levét,
csalárd módon, nehogy megszánjam érte még,
kacagva az üres fürtöt a napba tárom,
s fölfújva csillogó héját, részeg-sóváron
kacsintok mögüle, míg beesteledik.

Ó Nimfák, fújjuk az emléket is fel így.
„Lestem a nádon át a vállak halhatatlan
ívét, mely elmerült lángom elől a habban,
míg harag sikolya szállt az erdő egén,
s a fürtök csillogó fürdője röpke fény
s borzongás közt tűnik el, ó megannyi ékkő!
Ott termek: két iker-vágy kínjától alélt nő,
egybekulcsolva még, fekszik lábam előtt;
kalandos karjaik közt szenderegtek ők.
Fölkapom összefont testüket és a hegynek
tartok velük, melyet az árnyék hűse megvet,
hol napfény szívja a szirt rózsaillatát,
s mint beteltén a nap, olyan lesz majd a vágy.”
Imádlak, szűz harag, mezítlen szent tehernek
siklása, vad gyönyör, ha ajkamnak nem enged,
míg perzselőn, ahogy villám süt át az ég
boltján, inná a hús titkos rémületét,
a vad lábaitól a félénkebb szivéig,
kit elhagy hirtelen ártatlansága, végig-
önti a könny, vagy egy boldogabb pára tán.
„Bűnöm félelmetek győzelmében csupán
az, hogy ami az ég kegyéből egybeolvadt,
szétvágtam, hűtlenek, kúszált sátrát a csóknak.
Mert alig rejtem el izzó mosolyomat
az egyik bűvölő hajlataiba (csak
egy ujjal fogva, hogy lágy pihe-tisztasága
boruljon tűzbe, ha felgyúl nővére lángja,
a kisebbiket, a szendét, bár nem pirult):
hogy karom tétova ájulatban lehullt,
örökre hűtlenül elmenekült a zsákmány,
s meg sem indult hevem még ittas zokogásán.”

Mindegy! lesz más, aki majd gyönyörbe ragad,
körülfonva haja fürtjével szarvamat.
Égő lelkem, tudod, hogy kicsattan, ha érett
a gránátalma, és körülzsongják a méhek;
s vérünk, imádva már, ki elragadja majd,
hömpölyögve a vágy örök révébe tart.
Ha a lombok az est arany hamvába hűlnek,
kezdődik a kihunyt tisztáson majd az ünnep,
Etna! lejtőiden, hol Vénusz meztelen
lábával lejt tova a lávaszőnyegen,
míg hűl a láng a bús, dörgő álom ölében,
Enyém lesz ő, enyém!
                        Ó biztos büntetés!
                                                    Nem,
a lelkem üresen s a testem ernyedőn
megadja most magát a vad déli verőn:
el kell aludnom, a szentségtörést feledve,
elheverve szivem szerint a tűz fövenyre,
nyílt szájjal szíva a borérlelő napot!

Ég veled, pár! megyek, föllelni árnyatok.

                        (Fordította: Rónay György)

Francois Boucher (1703–1770): Pán és Syrinx
(1759, National Gallery, London)

A kisméretű és intim festményt a kiállítótermek helyett egy privát szoba díszítésére szánta a művész. Ovidius Metamorfózisaiból illusztrál egy történetet. Pán isten a Ladon folyóhoz kergeti Syrinxet, az erdei nimfát, aki egy folyami nimfához könyörög, hogy rejtse el üldözője elől. A háttal felénk fekvő folyami nimfa Syrinxet náddá varázsolja. A költemény szerint Pán azt hitte, hogy elkapta Syrinxet, de helyette csak egy nádszálat tartott a kezében.

Ezt a történetet korábban sok művész illusztrálta – érdemes Boucher festményét összehasonlítani az idősebb Hendrick van Balen változatával (Pán üldözi Syrinxet). Boucher azonban némileg szabadon értelmezi Ovidius költeményét. Ladon folyóisten helyett egy nimfa jelképezi a folyót, így nem egy, hanem két női aktot festhetett meg. És bár Ovidius története az üldözésről szól, a képen nem a megrémült, menekülni próbáló Syrinx jelenik meg előttünk. Látható marad még akkor is, amikor Pán már a nádat szorongatja a kezében, ráadásul tágra nyílt szemekkel tekint Pánra, így sokkal inkább kacérnak, mint rettegőnek tűnik.

Boucher szabadon bánt a forrásszöveggel és a képi hagyományokkal. A hátulról ábrázolt, fekvő akt gyakran megjelenik a festményein. Több, modell alapján készült krétarajza is árulkodik a gondos előkészületekről, különös tekintettel a női pózokra. Boucher drámai módon használja ki a kontrasztokat – például Pán sötét bőre és feszes izmai kontrasztot alkotnak a halványan világító tónusokkal és a női test lágy íveivel, amelyek Rubens aktjait idézik. Az előrelendülő Pán azt az érzést kelti, mintha betörni készülne a nők kanyargós körvonalai által alkotott ovális burokba, amely szinte egy testté fogja össze őket. A két nimfának ez a közelsége, sőt egybeolvadása egy egészen más szexuális narratívát sugall. Úgy tűnik, nemcsak Pán vonzódik a nimfához, de Syrinx is vonzódik a másik nőhöz. Ugyanakkor – hozzánk hasonlóan – Pán megzavarja a két nő közötti liaisont.

A két Ámor felfelé ívelő cikcakkja tovább élénkíti a kompozíciót. Egyikük a szenvedély szimbólumait (nyíl és láng) tartja a kezében. Boucher folyékony ecsetvonásokkal olyan felületet hoz létre, amely helyenként szinte ékszerszerű ragyogást kölcsönöz a festménynek (például a jobb alsó sarok drapériáiban az élénk fehér és kék érintkezése). Ezek a színek a nád zöldjével együtt kiegészítik a rózsaszín testű nőket, akik mintha világítanának a sötét környezetben.

A festményen tükröződő érzéki hedonizmus, a nyílt erotika és a kétértelmű szexualitás keveréke különösen vonzó lehetett a királyi udvar szabadelvű ízlésének, mielőtt az 1760-as években elterjedt volna a moralizálóbb hangnem mind a művészetben, mind pedig a művek megítélésben.

www.nationalgallery.org.uk alapján

idősebb Hendrick van Balen (~1575–1632):
Pán üldözi Syrinxet
(~1615, National Gallery, London)